Új lakás

még a régi állapotában (photos by Marian):

Fürdő+WC

Egyik háló (Marian elnézést kér a sötétségért)

Konyha, sokat nem látni

Hall

Másik háló

Nappali

Hírek a szobából

Képzeljétek, hétfő-kedden zárva lesz a cég, Halloween miatt. A fiúk mondták, mondjuk közvetlen ez után azt is mondták, hogy másnap jelmezben kell menni, nem voltam benne biztos, hogy a két hír közül melyiket kell komolyan venni. Aztán Eileen is mondta, igaz, ő meg azt kérdezte, hogy akkor ugye hétvégén bemegyek, mert ugye kedden a reptéri mizéria miatt be se mentem, szerdán 1 órával később értem be, és fél órával hamarabb eljöttem, mert tömegközlekedést kellett használnom a kocsi bekrepálása miatt. Csütörtökön meg vittem az autót a szerelőhöz, de ő csak fél 10-kor nyit, mire beértem a munkahelyre, majdnem dél volt. Ráadásul voltam olyan pofátlan, hogy felhívtam az egyik kollégámat, hogy nem tudna-e kijönni értem kocsival Ballymena-ba, mert hogy onnan 40 perc múlva indult csak a busz a faluba. Szóval nem haltam bele a munkába.

Közben elkezdték a melósok a munkát az alsó lakásban. Ki van pakolva minden kidobandó az udvarra, hűtő, mosó, -szárítógép, én már csak azt láttam egyik este, hogy a bordó és rózsaszín falból fehér lett, le vannak téve a padlószőnyegek, üresek a szobák. Ma kapott levelet Marian a főbérlőtől, hogy pár napon belül költözhetünk. Be is szartunk rögtön, mert még egy dobozunk sincs, illetve már van, M elrohant a könyvtárba és most van a kocsijában pár. Ugye úgy volt, hogy november vége, mi is úgy készültünk (azaz sehogy), a könyveken, ruhákon, konyhai francokon kívül itt van vagy 800-1000 mini gitár, plusz hétfőn jön az új szállítmány. Arra gondoltam, hogy olyan nagyon sok doboz talán nem is kell, mert nem kell őket leragasztani, csak megtöltök egyet, leviszem 2 emeletet, kipakolom, visszamászok 2 emeletet, és kezdem előlről. Zoli még nem tudja, lehet, hogy őt is megkérjük, hogy segítsen, cserébe elmegyek vele moziba holnap:)

A kocsi tegnapra lett kész, megkérdeztem Mike-ot, a szerelőt, hogy érdemes-e becserélni (trade-in), azaz ha beadom egy kereskedőhöz, akkor ennek az értékét levonja az újonnan vásárlandóból. Azt mondta, hogy nem, mert úgy működik, hogy amikor odamegyek, megkérdezik, hogy trade-in lesz-e vagy sima vásárlás. Ha sima, akkor is le tudok alkudni az árából mondjuk 10%-ot. Ha trade-in, akkor meg azt mondja, hogy 10%-ért beleszámítja az árba. Mike azt javasolta, hogy menjek vele amíg még le nem jár az útadó, és ha lejárt, akkor vigyem az autótemetőbe, 100-150 fontot is kaphatok érte.

A másik a kocsival kapcsolatban, hogy már nem vagyok R (restricted) vezető! Egy éve kaptam jogsit, most már hivatalosan is mehetek mint az őrült 60-70-nel. Tegnap menet közben ünnepélyesen le is téptem az ablakról a nagy piros R betűt, felnőttem:)

Az én (egyik) kis öcsém:)

Az év fodrásza 2011-ben:

Ugyanez a Duna TV-n, 11:40-től:

Divathét

Végül egy rövid interjú:

http://www.nice.hu/divat/interju-hortobagyi-kaszonnal-a-2011-es-ev-divatfodraszaval

Bp-Dublin-Shannon-Dublin-Belfast

Ezen az egyszerűnek nem mondható úton jutottam haza tegnap/ma. Gyanút kellett volna fognom, amikor Dublin fölött el kezdett körözni a repülő (kis tv-ken mutatták az infókat, merre járunk, mekkora magasságban, sebességgel haladunk, hőmérséklet, stb.). 

A kapitány közli, hogy az időjárás miatt Shannon-ban szállunk le. Hol a tökömben van az? Vagy 200 km-re Dublintól, még véletlenül se Belfast fele. És hogy jutok haza? Mi lesz Mariannal, aki már Dublinban van? Meg vagyok győződve arról, hogy benyomnak minket egy hotelbe, aztán majd kitalálják, hogy jussunk haza. Előző tapasztalataim birtokában tudom, hogy valami megint történik, amikor kib...tt Shannon felett is cirkulálni kezdünk ahelyett, hogy leszállnánk. Mondom ennél délebbre már csak Cork van, oda küldenek minket vagy Angliába, vagy mi a bánat? Mégis leszállunk. Ahogy földet érünk, jön a jó hír: újra megnyitották a dublini repteret, megyünk vissza. Senki nem megy sehova, mindenki a repülőn marad, hacsak nem Shannon-ba készült amúgy is, de akkor a csomagjait magának intézi Dublinból, és a Malév, Dublin, Shannon, és az atyaúristen se vállal felelősséget semmiért. Nem is száll le senki. Mindjárt indulunk, csak újratankolunk. A sztyuvik vizet osztogatnak. A klotyón felirat: ha valaki dohányzik odabent (ami tilos), akkor az beindítja a füstérzékelőt. Ehhez képest a szigorú képű fő-légiutas-kísérő ÁLLÍTÓLAG cigifüsttől bűzlően mászik ki onnan. Mindenki mocorog, fészkelődik az ülésében. A kapitány által ígért "lehet 10 perc, lehet 30 perc a tankolás"-ból 2 óra lesz. A víz elfogy, esetleg narancslé? Mindegy, nem merek többet inni, mert akkor pisilni kell. Közben Marian sms-ezik, hogy a Budapestről egy órával később induló Aer Lingus járat gond nélkül leszállt Dublinban. Valamint, hogy ki van írva, hogy a mi gépünk 23.05-kor érkezik. Lehetetlen, már 22.50 és még Shannonban dekkolunk. A sztyuvik kedvesek, de az infót nem mondják be a fedélzeti bigyóba, úgy kell összelopkodni a morzsákat innen-onnan. A mellettem ülő lánynak ez az első repülése, Galwayba menne, ment volna, az utolsó busz 3/4 12-kor megy. Nincs telefonja, a rokonok Galwayben várják, odaadom neki az én magyar telefonomat, az itteni persze lemerült, rohadt iPhone. Végre megvan a papírmunka is, felszállunk. Fél órával később Dublinban vagyunk, a tömeg, most először én is, tapsol. Dublin még sose volt ilyen szép. Még éjfélkor is a legtávolabbi leszállóhelyet kapjuk, a románok tolakszanak az útlevélellenőrzésnél, de engem nem vernek át, rohadtak. Végül el is küldik őket a sorból, mert angolul egyik se beszél, azt se tudják elmondani, mit akarnak. Elveszett magyar lánynak (neve Marcsi) felajánlom, hogy segítek. Az én Marcsimat megölelem, 9 helyett fél egykor. Magyar Marcsi meglepődik: mégiscsak kijöttek érte a rokonok, nem kell segítség. Hazafele 50-nel jövünk az autópályán, mindent elöntött a víz, egy autó keresztben áll az autópálya-lehajtón, bekapcsolt vészvillogóval. Dublinban annyi eső esett egy nap alatt, mint máskor egy hónap alatt. Ugyanez É-írország egyes részen, beleértve a munkahelyemre vezető utat. 3 óra után érünk haza, emilezek a főnöknek 4-kor, hogy ma, ha nem bánja nem megyek be.

Marcsi megint rosszul jár a reptéren: egy olasz nő támadja le, egy órán keresztül "beszélgetnek", azaz a nő: az olasz férjével van egy éttermük, de ő megcsalja a mukit az egyik dolgozóval, de a férj tudja, nem bánja, mert ő is megcsalta az asszonyt. És amúgy a nő ugyanúgy szereti a férjet, mint amikor összeházasodtak ki tudja hány (tíz) évvel ezelőtt. De most a szeretőjét várja, aki román, és azért ment haza Romániába, mert a felesége a 3. gyereküket szülte. A szerető Marcsi szerint kb. 18 évesnek nézett ki, a nő 46. Amúgy rohadt románok meg lengyelek, befogadtak egy párat a házukba, azok meg megléptek az ékszerekkel. Mellesleg a nő azt is elmondja, hogy ma nem lesz szex a román csődörrel, mert neki megvan. Marcsi boldog, hogy mindezt tudja. Mondja a nőnek, hogy megszabaduljon tőle: megyek az információs pulthoz, hátha tudnak valamit. Olasz nő nem lerázható, megy vele. Marian jobban örül csődör érkezésének, mint az enyémnek.

Essünk túl

a nehezén már most: megyek haza jövő héten, meghalt a nagymamám. Szép kort élt meg, 90 éves volt.


A másik fontos hír, hogy költözünk, még nem tudom, mikor, azt már tudom, hova: a 7-es lakásból az 1-esbe. Egy négytagú magyar család keresett Belfastban lakást elég sürgősen (2 hét alatt kellett), és Mariannak eszébe jutott az alsó, ahol 2 szoba plusz nappali van. El is ment megnézni a főbérlővel, és hát rettenet: sokat elmond a főbérlőről, hogy ugyan az előző lakók 1 éve elköltöztek, meg se nézte, hogy milyen állapotban hagyták ott a házat. Majd én elmondom: tele bútorokkal, amik összevissza elszórva hevertek, pl. karosszék a hall-ban, fiókos szekrények egymás tetején. A hűtőben kaja, a mosógép nemcsak ruhával, hanem vízzel is tele volt, mintha egy mosás kellős közepén mentek volna el, mondanom se kell, tiszta rozsdás volt már belül. A padlószőnyeg felszedve. A főbérlő mondta, hogy "itt elég sok mindent kell csinálni", a nyilvánvaló dolgokon kívül még újra kell vezetékezni mindent, és hát ez nem megy 2 hét alatt. A család nem-et mondott, Marian pedig beleszeretett a lakásba (erre mondják, hogy "meglátta benne a lehetőséget", nekem később, amikor én is megnéztem, nem kis erőfeszítésembe került, hogy ugyanezt tegyem), és most nekünk újítja fel a faszi. Előnye, hogy nem kell töbet lépcsőzni, van benne fűtés (vagy legalábbis fűtőtest), és nagyobb, mint a mostani. A hátránya, hogy kb. decemberre lesz kész, és valamennyivel drágább, mint a 7-es lakás.


A munkahelyen egyre jobban megismerem a fiúkat, mindenki nagyon rendes, kivéve egyiküket, az egyik estimator (ő az egyik, aki a műszaki rajzok meg feltételek alapján árazza a pályázatokat), na ő csukott szájjal beszél, hogy tuti ne értsem, és nem is segítőkész. A többiek, ha megkérem őket, vagy nem is kell kérnem, csak kérdezek valamit, már ugranak is, hogy segítsenek, de ez a muki olyan, mint egy nagy Buddha, lassú, komótos. Kiderült az is, hogy munka alig van, 2 hete már láttam a munkaidő-nyilvántartásban, hogy többen csak 3 napot dolgoztak, ez múlt hétre annyit változott, hogy a 14-ből 7 ember dolgozott, abból is csak 1 olyan volt, aki 5 napot, a többi kettőt vagy hármat.


A gitárt vásárlókba nem tudom, mi ütött, egyem a zúzájukat, veszik a cuccot, mintha ingyen lenne. Aminek persze rohadtul örülök. Az az általános, hogy fejenként egyet, maximum kettőt szoktak vásárolni, erre a héten volt egy francia, aki 11-et vett, és jelentkezett egy bulgár is, aki eredetileg 30-40-et akart, amire olyan jó árat adtam neki, hogy ez felugrott 50-re. Csak kapkodom a fejem, és kezdek aggódni, hogy ha most ez van, mi lesz a karácsonyi időszakban, és biztos, hogy elég lesz a készletem?

Mai vidámság-tabletta

A muki asztrológus, korábban sose hallottam róla, a műsort se néz(t)em, csak nem kapcsoltunk el egy előző program után, és ottragadtam. A műsor az itteni Szombat esti láz, a zene nagyon testhezálló.

Harcom az óriással

Azt eddig is gondoltam, hogy ha akarok, simán agyára megyek bárkinek, de ezt most az Ebay is megtanulta. Amikor hazamentünk nyaralni, kiírtam az Ebayen mindenhova, hogy nem tudok postázni, vagyis vásárolhatnak, akik mini gitárra vágynak, de csak augusztus végén lesz feladva. Ez a bizonyos vevő gondolom nem tud olvasni, mert feljelentett az Ebaynél, hogy nem kapta meg a cuccot. Az Ebay írt nekem, hogy nem működöm együtt, nem válaszolok, satöbbi. Visszaírtam, vázoltam a helyzetet, és amikor hazaértünk (2,5 héttel később), feladtam a gitárt. Gonsoltam, ezzel el is van intézve a dolog. Még 2x írtam a mukinak, hogy elküldtem az árut, valamint, hogy megkapta-e. Nem válaszolt, és az ügyet az Ebay hivatalosan még mindig nem zárta le. Annyira nem aggódtam, annál nagyobb meglepetésként ért, amikor írt a cég, hogy akkor ő meghozta a döntést, és a vevőnek visszautalta a vételárat, az én számlámról. Csak néztem bután, hogy mégis hogy jutottek el idáig? Én voltam az, aki folyamatosan tájékoztatta a vevőt, ő egyszer sem válaszolt, annyit írt, hogy megkapta a gitárt. És ezek után ott az áru is és még a pénzt is visszakapja? Hát mindenki megbolondult? 

És ezzel kezdetét vette a kereszteshadjárat. Nagyon pipa voltam, mert igazságtalannak éreztem és érzem az egészet, az Ebay úgy dönt, hogy ez így van, és semmit se tehetsz, hiába tudod, hogy neked van igazad. Nagy nehezen megtaláltam valami utolsó eldugott oldalon (mert az Ebay se könnyíti meg a kapcsolatbalépést), hogy fellebezhetek a döntés ellen. De mintha a falnak beszélnék, nem a kérdéseimre válaszoltak, csak azt ismételgették, hogy nem bizonyítottam be, hogy meg is érkezett a gitár. De ezt hogy bizonyítod be? Végül írtam megint a vevőnek, aki persze boldogan lóbázta a lábát, gondolván, kecske is, káposzta is, királyság. De azért válaszolt, hogy megkapta a gitárt. Írtam az Ebaynek, hogy esetleg ahelyett, hogy mindenféle teljesíthetetlen igazolásokat kér, mi lenne, ha egyszerűen megkérdezné a vásárlót. Nagy nehezen igent mondtak, azzal a kikötéssel, hogy "ha a vevő nem válaszol x napon belül, akkor fenntartjuk a döntésünket". Mondom, baszki, ott is csak hülyék dolgoznak, de ez is több, mint a semmi. és közben folyamatosan győzködtem magam, hogy nem ér ennyit az egész, halálra idegesítem magam 20 font miatt. Meg is beszéltem magammal, hogy hagyom a francba az egészet, de az igazságérzetem mindig visszafurakodott a gondolataimba: "nem igaz, hogy én mindent megtettem, hogy megnyugtatóan záruljon az ügy, és engem büntetnek, míg az, aki a kisujját nem mozdította meg, és még olvasni se tud, megkapja az árut, és a pénzt is?"

 Tegnap még utoljára (mondjuk volt még pár emilre való érvem talonban, köztük ügyvéddel való fenyegetés) írtam az Ebaynek, hogy nekem már 2x is írt a vevő, hogy megkapta a gitárt, továbbítom nekik szívesen. Éjjel biztos valami kevésbé szőrösszívű ügyintéző volt szolgálatban, mert reggelre ott volt az emil a fiókomban, hogy elnézést kérnek a késedelemért, 7-10 napon belül visszautalják a pénzt. MEGTÖRTEM AZ EBAY-t! Nem bírták a állhatatosságomat, kezdők ezek...

Free counters

A Villanykörte-összeesküvés

Régóta hallom, hogy „az én időmben a harisnyák tovább tartottak, nem pár hétig”. Most végre kiderül, hogy miért. Megnéztem a YouTube-on ezt a dokumentumfilmet. Ennek a tartalmát körmöltem le.

1924-ben világ összes jelentős izzógyártója kartellt hozott létre (még kubai meg dominikai cégek is tagok voltak). A kartelldokumentumok kimondták, hogy az izzók élettartama nem lehet hosszabb 1000 óránál. Nyilván, ha 2500 órát bír (mint korábban), akkor nem kell olyan gyakran cserélni, azaz a cégnek kisebb a bevétele. Amelyik vállalat égői tovább égtek az előírt 1000 óránál, az kemény pénzbírságra számíthattott. Az 1940-es évekre sikerült is 1500-val csökkenteni a körték élettartamát. Mivel a kartell titokban működött, hivatalosan soha nem is létezett, a feltalálók mit sem sejtve nyújtották be szabadalmaikat, volt olyan, amelyik 100.000 órát garantált. Természetesen ezek sose kerültek piacra.

Ehhez még hozzáadódik a tömegtermelés kezdete és a fogyasztói társadalom kialakulása. Már 1928-ban ezt írta egy lap: „Egy termék,a melyik nem hajlandó elkopni, az üzleti szempontból targédia.”

Az 1929-es tőzsdekrach keresztbetett az ötletnek, az emberek nem azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan tudnának minél több felesleges terméket vásárolni, hanem azzal, hogy munkát találjanak. Egy amerikai képviselő szerette volna törvénybe iktatni a „tervezett elhasználódást”, mondván ez majd talpra segíti a padlón levő gazdaságot. Ha minden árucikk csak meghatározott ideig működik, akkor a vásárlók kénytelen lesznek újat venni, aminek köszönhetően nem lesz üresjárat a gyártósorokon. Végül az ötlet nem került be a törvénykezésbe.

Még mindig Amerika: Brook Stevens az 50-es években a „tervezett elhasználódás” szószólója lett, körbejárta az országot és terjesztette az igét: csak olyan terméket volt hajlandó tervezni és piacra dobni, ami „picit jobb, picit újabb,” volt a réginél, a cél az volt, hogy a vásárló hamar megunja a nemrég vásárolt terméket és megvegye a legújabbat „picit hamarabb, mint az szükséges lenne”.

Ezzel szember Európában még mindig arra törekedtek, hogy egy farmer vagy hűtő a viselője vagy használója egész életében használható maradjon.

Ugyanez volt megfigyelhető a nejlon megszületésekor is: eleinte nagyon tartós és strapabíró harisnyák kerültek a polcokra, de a gyártók rájöttek, hogy így nem tudnak sokat eladni belőle. A mérnököket visszaküldték a tervezőasztalhoz, hogy a szálak gyengébbé tegyék, ezáltal hamarabb szakadjanak, rövidebb élatűvé téve a ruhadarabot.

A Vasfüggöny túloldalán azonban más volt a helyzet: mivel a gazdaságot nem a szabad piac, hanem az állam szabályozta, és ez nem volt hatékony, állandó aruhiánnyal küzdöttek. Itt nehezen, vagy leginkább semennyire nem lett volna alkalmazható a tervezett elavulás, sőt, a volt NDK-ban az volt az előírás, hogy pl. egy hűtőnek 25 évig kellett működnie. A berlini fal leomlásával ez a probléma is megoldódott, a keleti blokk országai is a fogyasztói társadalom részévé váltak.

Mi történik az elavult, elhasznált vagy többé már nem használható termékekkel? Harmadik világbeli országokba hajózzák ezeket, és egyszerűen szeméttepelekre viszik őket. Afrika a világ szeméttelepe. Elméletileg van erre tövény, használhatatlan cuccokat tilos a fekete kontinensre vinni. Ezért aztán nem is így címkézik fel őket, hanem „secondhand”-ként vagy használtként tüntetik fel az okmányokon.

A filmet végigkísérte egy barcelonai srác küzdelme a nyomtatójával: egyszer csak nem nyomtatott többé, hiába vitte el 3 szerelőhöz is, mind azt mondta, hogy javíthatatlan, és gyakorlatilg olcsóbban tudnak új nyomtatót adni, mint amennyibe a javítás kerülne. A barcelonai nem adta fel: addig kutakodott, amíg kiderítette, hogy minden nyomtatóban van egy chip, ami bizonyos idő után (pl. 18000 oldal nyomtatása) automatikusan jelzi, hogy ez itt az élettartam vége, tessék a boltba fáradni és új gépet venni. Még akkor is, ha a terméknek semmi baja nincs. Barátunk tovább keresett, és eljutott egy orosz weboldalra, ahol azt ígérték, hogy egy kis program segítségével új élet lehelhető a kidobásra ítélt nyomtatóba. Mivel veszítenivalója nem volt, a muki letöltötte, a program lenullázta a chipben található számlálót, és a nyomtató azonnal elkezdett működni.

Free counters