Múlt hét végén elkészítettem életem első rakott krumpliját. Én nem vagyok érte oda annyira, de Marian olyat akart, amiben benne van a két kedvence, a krumpli (hát istenem, ír szegény, más nem jutott neki, csak ez...) meg a tojás. Mivel az itteni kolbász teljesen reménytelen, íztelen valami a magyarhoz képest, ezért virslit használtam, és tettem rá bacont is, hogy legyen egy kis zsírja. Lassan már mondanom sem kell, Mariannak rettenetesen ízlett, tömte magába rendesen. A következő kettő étel a rakott kel és a rakott kelbimbó lesz, utóbbit ki nem állhatom, de ő imádja, mit tegyek, megígértem neki.
Most meg túrógombócot és lekváros derelyét csináltam, jó persze, fegyasztottból, de örülök, hogy ezen a "forraljuk fel a vizet-dobjuk bele a gombócot-pár percig főzzük-forgassuk pirított zsemlemorzsába"-részen átküzdöttem magam anélkül, hogy a konyha vagy a zsemlemorzsa leégett volna. A zsemlemorzsát Marian darálta, azt hittem, kilónyi kenyér kell egy rendes adaghoz, de pár szelet bőven elegendő volt. Mondjuk az ízét szerencsére nincs mihez hasonlítsa:) de ez is ízlett neki, mondtam, hogy legközelebb megpróbálom a tésztát is én csinálni. Amikor otthon voltam, tesóm csinált olyan igazi túrógombócot, én a morzsába forgattam őket, és mondtam Rékának, hogy mi nem sokkal azelőtt vettük Dublinban ezeket a fagyasztott cuccokat. Azt már nem volt időm mondani, hogy a fogyasztásig még nem sikerült eljutni, mert tesóm közbevágott: "Ugye milyen szarok a fagyaszottak? Ez az igazi!" Emiatt aztán kicsit aggódtam, hogy milyen lesz, de nem volt rossz, naná, rosszabb, mint a friss, házi de azért szegény idegenbe szakadt hazánk lányának ez is jó:)
Most megyünk vezetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése