Hachi

Tegnap a Hachi című filmet néztük meg, szerintem elsősorban gyerekeknek szánták, de a teremben maximum 20-an voltunk, nulla gyerek. A történetet rövidítve másolom be innen, nagyon megható:

"Hachiko 2 hónapos volt, [amikor]tenyésztőjét meglátogatta annak barátja, Dr. Eizaburo Ueno, a tokiói Mezőgazdasági Egyetem professzora. A professzornak nagyon megtetszett a kis szőrgombóc, a tenyésztő neki ajándékozta Hachikot, így hazavitte a kis akitát Tokió egyik külvárosában, Shibuyamachiban lévő házába. Dr. Ueno vonattal járt az egyetemre nap, mint nap. Shibuya állomásról Nishigahara állomásig utazott, majd este, az előadások végeztével vissza. ... A rendszeres közös sétákon felül Hachiko minden reggel elkísérte Dr. Uenót a vasútállomásra, majd egész nap ott várta. Este, mikor a professzor megérkezett a vonattal, együtt mentek haza. Az utasok és az állomás személyzete ismerte és tisztele a profeszort, hamar megszerették hűséges akitáját is, amely senkit sem zavarva minden nap kitartóan várta szeretett gazdáját az állomás peronján.

Egy napon, 1925 májusában Dr. Ueno az egyetemen, előadás közben szívinfarktust kapott és meghalt. Hachiko azon a napon is, mint addig minden hétöznap, várta gazdáját vissza Tokióból, de az nem érkezett meg a szokásos időben, az esti vonattal. Hachiko késő estig várt, majd amikor bezárták az állomás kapuit, hazament egyedül. Otthon a professzor felesége már megkapta férje halálhírét, zokogva karolta át a kutya nyakát. Másnap reggel Hachiko a megszokott időben elindult egyedül az állomásra, majd ott várt estig, amikor is ismét a kapuzárás után hazament - egyedül. A professzor özvegye néhány hét után elköltözött szüleihez vidékre. A házat - és Hachikot - Dr.Ueno rokonai és barátai felügyeletére bízta. Hachiko minden reggel elment az állomásra, a peronon ülve várta gazdáját estig, majd este szomorúan hazatért. Az állomásra menet minden nap egy piacon haladt át, az árusok mind ismerték szomorú történetét. Valahányszor elhaladt mellettük, enni adtak neki. Ahogy teltek a hónapok, múltak az évek, forró nyarak és zord telek követték egymást, Hachiko nap nap után ott ült és várt az állomás peronján. Látszott, a reménytelen várakozás, szeretett gazdája hiánya egyre levertebbé, gyengébbé tette. Sovány lett és ápolatlan, de a szemében még ott volt a remény, hogy viszontlátja a professzort, aki majd megcirógatja, megöleli őt és együtt mehetnek haza, mint régen. 1934 áprilisában közadakozásból szobrot emeltek Hachikonak Shibuya vasútállomáson. A szobor leleplezésére sok százan mentek el, akik ismerték a professzort és Hachikot, vagy hallották a hűséges akita megindító történetét. Hachiko 1935-ben múlt ki 12 éves és 5 hónapos korában. Néhány méterre az őt ábrázoló szobortól, Shibuya állomás peronján lehelte ki lelkét. Halálhírére rengeteg ember látogatott el szobrához, amelyet virágokkal borítottak be. Azóta Odatéban, az akita eredeti "hazájában" is emeltek szobrot Hachikoról, mint a szeretet és hűség jelképéről. Mindkét szoborhoz rendszeresen zarándokolnak el helybeliek és túristák, akik megemlékezésük jeléül virággal díszítik azokat."

Hachi itt , a szobra pedig itt.

Kulináris sikerek

Múlt hét végén elkészítettem életem első rakott krumpliját. Én nem vagyok érte oda annyira, de Marian olyat akart, amiben benne van a két kedvence, a krumpli (hát istenem, ír szegény, más nem jutott neki, csak ez...) meg a tojás. Mivel az itteni kolbász teljesen reménytelen, íztelen valami a magyarhoz képest, ezért virslit használtam, és tettem rá bacont is, hogy legyen egy kis zsírja. Lassan már mondanom sem kell, Mariannak rettenetesen ízlett, tömte magába rendesen. A következő kettő étel a rakott kel és a rakott kelbimbó lesz, utóbbit ki nem állhatom, de ő imádja, mit tegyek, megígértem neki.

Most meg túrógombócot és lekváros derelyét csináltam, jó persze, fegyasztottból, de örülök, hogy ezen a "forraljuk fel a vizet-dobjuk bele a gombócot-pár percig főzzük-forgassuk pirított zsemlemorzsába"-részen átküzdöttem magam anélkül, hogy a konyha vagy a zsemlemorzsa leégett volna. A zsemlemorzsát Marian darálta, azt hittem, kilónyi kenyér kell egy rendes adaghoz, de pár szelet bőven elegendő volt. Mondjuk az ízét szerencsére nincs mihez hasonlítsa:) de ez is ízlett neki, mondtam, hogy legközelebb megpróbálom a tésztát is én csinálni. Amikor otthon voltam, tesóm csinált olyan igazi túrógombócot, én a morzsába forgattam őket, és mondtam Rékának, hogy mi nem sokkal azelőtt vettük Dublinban ezeket a fagyasztott cuccokat. Azt már nem volt időm mondani, hogy a fogyasztásig még nem sikerült eljutni, mert tesóm közbevágott: "Ugye milyen szarok a fagyaszottak? Ez az igazi!" Emiatt aztán kicsit aggódtam, hogy milyen lesz, de nem volt rossz, naná, rosszabb, mint a friss, házi de azért szegény idegenbe szakadt hazánk lányának ez is jó:)

Most megyünk vezetni.

Szomorú vagyok,

mert senki nem jelentkezett, aki segíteni tudna a honlapkészítéssel kapcsolatban, hát hogy fogja így a nagyvilág megtalálni az általam vérel és verejtékkel összehozott remek oldalakat?

Mivel pillanatnyilag semmit se tudok hozzáadni a honlapok tartalmához, ma a Kresz-könyvre koncentrálok, igyekszem olyan 100 kérdésre válaszolni (a 964-ből). Válaszok helyett viszont csak egy oldalszám van feltüntetve, ahol utána lehet nézni, vajon jól okoskodtam-e, és ha már ott vagyok, akkor az egész oldalt vagy fejezetet elolvasom, nem csak a válaszra vonatkozó részt, így valószínűleg egész napos időtöltésről beszélünk.

Továbbra se vagyok valami jó hangulatban, jelentkeztem egy pár munkára, egy munkaközvetítőnél. Tegnap írtak, hogy küldjem el az önéletrajzomat meg írjam meg, milyen munkát is keresek. Valami nem működik rendesen annál a cégnél, hiszen a jelentkezésnél fel kellett tölteni az önéletrajzot... Na mindegy, elküldtem. Jelentkeztem könyvtáros asszisztensnek is:) Bírnám, ha végre plusz is kerülne a bankszámlakivonatomra, nem csak a mínuszokat mutatná.

Azt elfelejtettem

mondani, hogy bár nagyon jó számokat jelöltünk a lottón, mégse mi nyertünk. ÉS az Alice pedig nagyon jó kis mesefilm, elfogult vagyok, ha azt mondom, hogy minden, amiben Johnny Depp szerepel, az jó? A "Precious"-t pedig vasárnap láttuk, az is nagyon-nagyon jó, bár pár hetet várnunk kellett a feliratra, mert annyira nem értettem, mit mond a fekete főszereplő.

És aki tud segíteni SEO-ban (search engine optimization-Keresőoptimalizálásban), annak baromira tudnék örüln és hálás lennék... 

Totál megadta

magát a telefonom, egyik pillanatban még sms-t írtam rajta, a következőben kiírta, hogy túl sok az üzenet és elsötétült, semmire nem reagált. Újraindítottam, akkor azt játszotta, hogy nincs hálózati lefedettség, meg az akksi is le van merülve, így feltettem töltőre, akkor azon a véleményen volt, hogy nem eredeti az akksi. Most már el se indul. Még jó, hogy megvan a régi Nokiám, ezt meg már jelentettem a cégnek, akiknél vettem. Küldenek egy felcímzett borítékot, és ha nem ingyenes a javítás (amin meg lennék lepve, mert 24 hónap a garancia), akkor jelentkeznek és megmondják, hogy mennyi az annyi.

A héten párszor itt alszik Karyn, egy olyan 25 körüli amerikai csaj, nemrég szakítottak a barátnőjével, otthagyták a közös lakást, és mivel Karyn decemberben haza akar költözni, úgy gondolta, hogy erre a kis időre már nem vesz ki szobát/lakást, hanem barátoknál húzza meg magát, ezzel egy csomó pénzt meg tud takarítani. A héten mi vagyunk a sorosak. Tegnap mesélte, hogy a kávézóban, ahol dolgozik, múlt szerdán, Szt. Patrik napján ő lett volna a soros, de asszem kikönyörögte, hogy ne kelljen dolgoznia, mert akkor volt a szülinapja is. Így a főnök dolgozott, és egyedül volt az üzletben, amikor egy faszi nekitámadt egy késsel és a bevételt követelte. Joanne, a tulaj épp csirkét pucolt egy kb. 3-4-szer akkor késsel, mint amekkorával a pasas fenyegetőzött, így nyugodtan mondta, hogy "Dehogy adom oda, tűnj el innen!". A muki még próbálkozott egy darabig, majd dühösen annyit mondott a nőnek: "Akkor neked is k...a boldog Szt. Patrik-napot, b..meg!", és elment. Komoly...

Ma megint voltam több helyen az áruval, jó lenne, ha már rendelne valaki. Kaptam persze pozitív visszajelzéseket, mindenkinek tetszik, de volt egy hely, ahol azt mondták, hogy ők 235%-os haszonkulccsal dolgoznak, így túl magas lenne a fogyasztói ár...

Marian apukája már nagyon rosszul van, holnap mennek látogatni, de Marian szerint nem biztos, hogy John bácsi megéri.

Megpróbálok visszatérni

a rendes kerékvágásba, bár igazán nincs rendszer az életemben. Részmunkaidős állást keresek, amíg be nem indul az üzlet. A héten voltam pár üzletben a termékekkel, de rossz napot választottam, St. Patrick napját, és az egész belváros zsúfolt volt, a buszok eltérítve, így a Royal Avenue-n gyalogosan is lehetett közlekedni. Akinek megmutattam a portékát, azoknak tetszettek, de válasz csak jövő hét vége körül várható. Majd írni fogok a belfasti kastélynak is, Marian aszondja, hogy ott szoktak esküvők lenni, talán érdekelné őket a szalvéta-tartó meg a poháralátét.

A repülőút visszafele jó szar volt, Ryanair, tele gép, megint utolsóként másztam fel, és két balkáni figura közé kerültem. Szerencsére ők is meg én is nagyrészt aludtunk, de az egyik tudott valamennyire magyarul, és beszélgetni akart, aztán később arra eszméltem, hogy a combomat simogatja. Elhúztam a lábam, és már emeltem a KRESZ-könyvet, hogy fejbevágjam vele, de szerencséjére nem folytatta. Marian most ügyesen megtalálta az érkezési oldalt (múltkor túlságosan elmerült az olvasnivalójában, és jól lecsesztem szegényt). Sőt, annyira jó fej volt, hogy felírta, hol parkol a kocsival, így pillanatok alatt meg tudtuk találni. Vagyis tudtuk volna, ha jól írja fel a számot... Végülis nincs nagy különbség az A2-17 és az A2-107 között, csak olyan 90 hely...:)

Ma megyünk megnézni az Alice csodaországbant, és mellesleg megnyerjük a lottót.

Felfoghatatlan

Még mindig nem tudom elhinni, mi történt. Az agyam egyik része elfogadta, hogy Józsi beteg volt, mire orvoshoz került, már túl késő volt. Hiába a jól sikerült műtét, az átmeneti javulás az állapotában, a rák, mint egy nagy hullám, csak visszavonult, hogy aztán pusztító erővel ismét lecsapjon.

Másrészről meg ha arra gondolok, hogy mindig tele volt élettel, mindenkinek azonnal ugrott, ha segíteni kellett, egyszerűen nem fér e fejembe, hogy már nem fogok vele találkozni.

Persze, az élet megy tovább, de a sorstól ez egy rettentő aljas cselekedet volt.

Mikor fogynak el a könnyek?