Ha ezt a bejegyzest tegnap, vagy akar mult heten irom, akkor a konnyek kifolytak volna a szamitogepbol, ezert irom inkabb most, amikor relative minden jol megy. Ilyen hullamzo, hogyan erzem magam. Mar tobbszor is sirva mentem haza, itt meg megpobalom tartani magam, de hazafele mar nem megy. Marian mondta egyik nap, hogy erre setal epp, akarok-e vele talalkozni, hatha az segit. Nem akartam, mert akkor tuti kibogott fejjel jottem volna vissza, es nem akartam senkinek se magyarazkodni. Az a problemam, hogy hiaba kerdeznek/kerdezek, Debbie nem szivesen valik meg informacioktol, es meg proszto is hozza. Igy most mar nem kerdezek, viszont nem is tanulok semmit. Bar tegnap Marian megigertette velem, hogy miutan latom, hogy idegesitem a csajt a kerdeseimmel, egyfolytaban kerdezni fogok, hatha megpukkad. Es meg csak azt se mondhatnam, hogy nem ertem meg, mert sokszor az van, hogy egesz allo nap a doki altal hagyott audio-uzeneteket gepeli be es kuldozgeti szet az illetekes elvtarsaknak. Ilyenkor fulhallgatot visel, ha kerdesem van, meg kell varnom, mig befejezi a mondatot, vagy abbahagyja a gepelest, ertem en, hogy ez idegesito, de amikor a doki azt mondja nekem, hogy "mar 3-4 hete itt van, azt hittem, hogy ezt mar tudja", akkor nem verem a seggem a foldhoz oromomben.
De amikor Debbie hajlando segiteni, akkor meg tok erdekes a munka, elvezem.
Es persze mar most paraztatom magam, mert 2 hetig egyedul leszek, es nem tudok semmit, azt se fogom ertteni, amit kerdeznek, betegallomanyba megyek, soha tobbet nem jovok be ide dolgozni, nevetsegesse valok, mert nem fogom tudni a valaszt a legegyszerubb kerdesre sem, amig Debbie szabadsagon van, stb. Hat majd meglatjuk.
