Azon kaptam magam, hogy amikor sétálok az utcán, csoportba sorolom az embereket, a címbeli kettőbe. "Neki van munkája; annak ott van kocsija, tehát állása is van. Nekem nincs. És neki is van, meg neki is, meg amannak is." És ami még rosszabb, hogy kezdek belesüppedni ebbe a "már nem is érdekel, hogy lesz-e, tulajdonléppen nem is akarok dolgozni, elvagyok én itthon"-attitűdbe.
A Kreszt úgy szoktam tanulni, hogy lemegyek a kocsiba, kicsit vezetem, parkolok előre-hátra, majd csinálom a teszteket a könyvben, úgy 1-2 órán keresztül. Így legalább nincs az a kifogásom, hogy wc-re kell menni, valami mást kezdek el olvasni, vagyis nem tudok figyelemelterelni. Párszor, amikor lent tanultam, láttam egy pasit a házból, és intettünk egymásnak. Sejtettem, hogy előbb-utóbb az lesz ebből, hogy szóba elegyedünk, hétfőn oda is jött. Kérdezgetett mindenfélét. Ez egy idős pasi, fehér haj, bajusz, szivar. Szóba került, hogy munkát keresek, rögtön mondta, hogy az utca végén van egy szendvicsbár, oda keresnek embert. Sőt, később visszajött és mondta, hogy szólt a bárban, mivel ismeri őket, és ha ezen a héten lemegyek, akkor lesz meló. Az egyetlen bökkenő az, hogy ez a pasi Marian volt pasija. Nem akarok a lekötelezettje lenni, nem akarom, hogy állandóan kérdezgessen róla (mint ahogy megemlítette úgy mellékesen, hogy "de hát az egy egyhálószobás lakás"), és nem akarok vele találkozni se, így 4. napja bent kuksolok, ami egy fasság. Marian rögtön el akarta küldeni a vérbe, nagyon fel volt háborodva.
Marian meg attól fél, hogy előbb-utóbb megunom az itteni próbálkozást és hazamegyek. Hát ettől nem kell félnie, és az önsajnálatot is befejeztem.
Az alábbi képet Paul festette, mosolygós napra ébredünk minden reggel:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése